A sötét Roothre árnyékában

avagy a gonoszság félreértés kérdése

Távolban piroslott az ég alja. Baljós árnyékok bontakoztak ki a föld és a levegő határán.

– Jönnek! – mondta lihegve Dhirnaan, a barbár.

Yndhrya birodalma szélén hosszan kémlelte a tájat. Testhez álló fekete, bőrszerű ruhája kiemelte domborulatait. Hosszú, formás, izmos lábai ívelt csípőben végződtek, melyet egy fényes láncszemekből álló, hosszan felsliccelt szoknya, valamint egy vastag, ezüstös öv, csatján hatalmas mélyzöld kővel díszített. Nyakéke közepén hosszúkás zöld kőből készült medalion függött, melynek vége bársonyos keblei közé csúszott.

Fejdísze egyszerű volt, közepén – harmadik szemként – rúnákkal díszített kristály vonzotta a tekinteteket. Ehhez társult hamvaszöldes bőre és égszínkék szeme. Lélegzetelállítóan szép volt, s bizony Dhirnaan szeme elhomályosult, sőt nyála is kicsordult, ahogy a meredező mellbimbókra nézett. Dhirnaan az életénél is jobban szerette Yndhryát. Bármit megtett volna érte. Annak ellenére, hogy nem egy fajhoz tartoztak, sorsuk megpecsételődött, amikor Yndhrya megmentette őt a haláltól. Akkor megfogadta, hogy hű lesz hozzá, ám ez sok lemondással járt. Nem iszogathatott többé a társaival, nem mehetett vissza a szülőfalujába, nem látogathatta meg az édesanyját és a testvéreit. Száműzött lett, akárcsak Yndhrya. De ezt a száműzetést egy nagy, boldog kalandnak fogta fel.

– Csak jöjjenek!

– Úrnőm, repülhetnél néha lassabban is, mert nem bírok olyan gyorsan futni.

– Jaj, Dhirnaan, igazán megtanulhatnál végre legalább szállni, ha már a teleportálás nem megy!

– Tudod, Úrnőm, én a közelharcban vagyok jó, s nem a varázslatokban.

Yndhrya keskeny, sötétzöld ajkain pajzán mosoly futott végig. Dhirnaan pontosan az a férfi volt, akire mindig is vágyott. Erős kezek, deltás felsőtest, feszes popó, izmos lábak. Néha ugyan ráfanyalodott egy-egy életére törő kalandorra – s persze ilyenkor Dhirnaan féltékenykedett –, de az ágyába csak és kizárólag Dhirnaan feküdhetett. Ő volt az, akiért érdemes volt megszegni a Roothrék egyik fő szabályát, mely szerint más faj képviselőjével nem keveredhet.

– Ez most kemény csata lesz!

– Majd meglátjuk.

– De Rhamdak is velük van.

– Itt az ideje egy elemi csapás varázslatnak.

– No, de Úrnőm, velem mi lesz? Olyan gyorsan nem tudok eltűnni innen.

– Majd teleportálunk.

– Csak azt ne! Úgy utálom! Az egész testem bizsereg tőle. Ilyet utoljára akkor éreztem, amikor gyerekként megcsókoltam egy elektromos angolnát. Le is bénult fél napra tőle a szám. – Rendben, üzenek Shinzhunghnak, de csak a kedvedért – nevetett Yndhrya.

– Akkor meleg utunk lesz!

– Látom, zokon vetted, hogy múltkor megpörkölte a gatyádat.

– Jöjjön csak, majd gyíkvacsorát készítek belőle!

Yndhrya fejéhez emelte kezeit, s fejdíszén a kristály világítani kezdett. Néhány perc múlva feltámadt a szél, majd hatalmas szárnycsapásokkal leereszkedett melléjük a vörös sárkány.

– Pattanj fel, mindjárt megyek én is!

Dhirnaan nekifutott, majd tíz méter megtétele után elrugaszkodott a földtől. Shingzhungh, aki addig fél szemmel a barbárt méregette, egyet oldalra lépett, s Dhirnaan nagy kiáltással, arccal a mellettük lévő bűzös mocsárba esett. A férfi nagy nehezen felült, morogván kiköpdöste a sarat a szájából, hosszú hajáról a hátára csöpögött a bűzös lé, és közben igyekezett a rátekeredett hínároktól is megszabadulni.

– Erre most nincs időnk!

A sárkány – aki úgy nézett, mintha mi sem történt volna – egy kevéske füstöt eregetett ki az orrlyukain. Kénytelen volt szót fogadni, pedig szívesen tovább bosszantotta volna Dhirnaant. A barbár a hátára pattant. Yndhrya a közelgő sereg felé fordult, kitárta hosszú karjait.

– Dluszt full! – harsogta.

Mialatt Shinzhungh a levegőbe emelkedett, hatalmas földrengés rázta meg a környéket. Mély szakadék keletkezett a birodalom határán.

– Ez egy darabig feltartja őket. Ha sikerült átkelni a szakadékon, akkor az Kindhorny vulkán tüzes lávafolyama fogadja őket, majd egy hideg forgószél. Ha eljutnak a folyóig, és átkelnének rajta, rögtön megárad, s sebes folyammá válik.

– Úrnőm, hallottad, amikor azt mondtam, Rhamdak is velük van?

– Hallottam. Ha az elemi csapásokat kivédi, az sokat elvesz az életenergiájából. Legyengül és nekem ez a célom. Siessünk, Trotianh vár minket.

– Én itt maradok…

– Nem, rád a várban van szükségem! És miután hazaértünk, fürödj meg!

– De tegnap már fürödtem!

– Hát fürdesz ma is!

– Még a végén beteg leszek a sok pancsolástól. Bezzeg otthon csak nagy alkalmak előtt fürödtünk.

– És hányszor volt ilyen nagy alkalom?

– Kétévente egyszer.

– Olyan sokszor?!

A vár – rejtelmes, sötét és hátborzongató – meredek sziklaorom tetején állt. Alatta nagy síkság terült el, melyen lidércek, zombik és sötét lelkek serege gyülekezett.

Trotianh fel-alá járkált már egy ideje. A két méter magas lidérc a legvakmerőbb kalandorokban is félelmet keltett. Sötét csuklyája alatt csak a két izzó szeme világított. Amikor Shinzhungh földet ért, rögtön a varázslónőhöz rohant. Néhány másodpercig Yndhryán felejtette a szemét, s még mielőtt Úrnője mellei lángra kaptak volna, beszélni kezdett.

– Összegyűjtöttem a sereget, úgy ahogy kérted.

– Remélem, nem darabonként, mint múltkor.

Dhirnaannak nem tetszett Trotianh nézése. Attól tartott ugyanis, ha Trotianh az Úrnőjére veti magát, Yndhryát lidércnyomás fogja kerülgetni, s ő ezt nem hagyhatta.

– Üdv, Trotianh, barátom! – mondta, és úgy hátba verte a lidércet, hogy annak feje a szemközti falnak koppant.

A lidérc csendesen felállt.

– Már éppen kérdezni akartam – folytatta a barbár – te is olyan sötét vagy, mint a ruhád?

A lidércnek több se kellett. Szemei felizzottak és éppen a férfinek rontott volna, amikor…

– Elég legyen! – kiáltott Yndhrya. – Dhirnaan, a dézsa víz a folyosó végén van, indulás!

– Muszáj?

– Igen, muszáj.

– De megint másfél centi hideg lesz a víz…

– Nem baj, legalább lehűti a kedélyedet.

– Mégsem hagyhatod, hogy…

– Shingzhungh, fűts alá!

A sárkány szót fogadott. Mély levegőt vett, majd hosszú lángnyelv csapott ki a szájából. Dhirnaan pedig hátsóját fogva, ordítva a fürdője irányába rohant.

– Gondoltam, a vizét melegíted fel – kacsintott egyet a varázslónő a sárkányra.

Shingzhungh ártatlan képet vágott, és elrugaszkodott a talajtól. Yndhrya pedig a sziklaorom szélére állt, s lenézett a seregre. Alant a síkságon már tudták, hegyibeszéd következik.

– Nolava lakói! Mint ahogy tudjátok, a Roothrék serege megközelítette birodalmunk határát. Számtalanszor támadtak meg minket, és sokszor vertünk vissza más ellenséges seregeket. Rengeteg kalandor tört az életünkre, de sosem jutottak el a várig. Ez a csata most más lesz, mint a többi. Erős harcosok és bölcs varázslók jönnek. Össze kell szednünk minden erőnket, mert most az otthonunk és a létünk a tét. Nem engedhetjük, hogy csak úgy betörjenek a birodalmunkba, és tönkretegyék mindazt, amiben élünk, amiben hiszünk! A Roothrék azért jönnek, hogy egytől-egyig kiirtsanak minket.  De mi ezt nem hagyjuk! Harcolnunk kell a végsőkig, és ha meg kell halnunk, hát boldogan tesszük! Ez…

– Úrnőm – lépett mellé halkan a lidérc – ne haragudj, hogy közbeszólok: egy kicsit mély a dekoltázsod. Zombi testőreid egyikének kiesett a szeme, a másiknak meg leesett a karja, én is mindjárt magamhoz nyúlok. Így nehéz lesz harcolni.

– Ne most, Trotianh!

Ismét az alant lévőkhöz fordult. Felemelte karjait, de ruhája túl szűk volt, felsőteste nemes része láthatóvá vált. Hatalmas robaj törte meg a csendet. A hadsereg térdre ereszkedett. A zombik sietve matatni kezdtek a földön. Nemsokára hangos veszekedés tört ki közöttük, mert nem tudták eldönteni, melyik ál kihez tartozik. Yndhryra meglepetten állt egy darabig, majd így szólt:

– Tudjátok, mit? Tegyétek azt, amit eddig!

– Trotianh, intézd el a bandát!

– Rendben. De mi lesz akkor az ellenséggel?

Yndhrya néha igencsak kilátástalannak érezte a helyzetét, mert folyton félreértették. A Roothréknél sem értették meg. Valaha tizenhárom Roothre (legfőbb fehér mágus), képviselte az univerzumot. Szigorú szabályok között éltek, nem szóltak bele a világok ügyeibe, a mágiát csak gyógyításra és jócselekedetekre használták. Yndhrya egy szép napos, pénteki napon, tizenharmadikként csatlakozott a Roothrékhoz. Kislány korában hallott valami sötét legendát a péntekről, meg a tizenhármas számról, de ez különösebben nem érdekelte. A csatlakozása után nagyon gyorsan fejlődött, boldog volt, hogy elérte azt, amire vágyott. Hosszú-hosszú idő elteltével, egy esős délután Rhamdak, a Roothrék szellemi vezére kopogtatott be hozzá. Rhamdak beszéde akadozott, mert rengeteget csuklott. Abban az időben sokat emlegették őt is, meg a felmenőit is. Yndhrya annyit tudott kihámozni Rhamdak szavaiból, hogy ogriára, öngyilkos szeánszra hívják társai. A varázslónő éktelen haragra gerjedt – hiszen az egyik fő szabály az élet védelme volt – és egy mozdulattal csontvázzá varázsolta öt társát. Ezután száműzték. Yndhryának amúgy is elege volt a jóságból, a szabályokból. Fehér ruháját feketére cserélte, és Dhirnaannal Nolava bűzös mocsaraiba költözött. S mert ott ő volt az egyetlen nő, hamar Nolava uralkodója lett. Övé lett a fekete vár, melynek sötét folyosói árnyékokkal és húsevő növényekkel volt tele. A szobájában az üvegbúra alatt egy kicsi fehér virág emlékeztette egykori önmagára.

– Úgy értettem, hogy vegyétek elő a szokásos stratégiát.

– Máris, Úrnőm! – hajolt meg a lidérc, majd a sereghez fordult. – Elő a stratégiával!

Mindenki a hátsó zsebéhez nyúlt, s előhúzott egy kis, fekete könyvet „Stratégia” felirattal. Közben az ellenség egyre közeledett. Az elemi csapások jelentősen megtizedelték a Roothrék seregét. Rhamdaknak – ereje fogytán – már csak egy cél lebegett a szemei előtt: megölni Yndhryát. Legyengülve, s megfáradt embereitől követve, kiért a síkságra. A hatalmas sereg látványa úgy mellbe vágta, hogy fuldokolni kezdett. Miután hangos krákogására senki sem figyelt fel, felemelte a botját, gondolta varázsol egy utolsót, de rá sem hederítettek. Valami nem stimmelt ezzel a gonosz sereggel. Közelebb lopakodott.

– Ezek olvasnak! – kiáltott fel.

– Pszt! – szólt rá egy sötét lélek.

– Ti csaltok!

– Á, dehogy! Félreérted.

– Dehogynem! Látom ám, hogy puskáztok stratégiából!

– Igen, mert Trotianh ránk szólt.

– Tehát csaltok!

– Figyu! Tök uncsi ez a szerepjáték, meg különben is elegem van ebből a fantasyból vagy micsodából! Tudom, most az jön, hogy a varázsbotoddal varázsolsz egyet, a maradék sereged meg beledöngöl minket a földbe. Közben te a mocsárban kiengeded a gőzt, lekapcsolod a lidércfényt, meg Trotianht. Aztán felmész a várba, megküzdesz az árnyékokkal, meg a húsevő gazokkal. Shingzhunghnak befogod a száját, Dhirnaanból békát varázsolsz. Legvégül pedig betöröd Yndhrya búráját. Kár a gőzért, ember! Bocs! Mágus. Tudod, mit? Te és én inkább üljünk le pókerezni. Azért, mert én sötét lélek vagyok, még nem vagyok gonosz. Ez az egész háborúsdi annak a fantáziátlan Chiron Larknak az ötlete. Hadd essen csak le az álla, mint zombi barátaimnak. Hé, Dukna! Hozd a paklit!

Rhamdak felvonta a szemöldökét, majd leült az ellenségei közé. Úgyis régen kártyázott már. Az egyik lidérc osztani kezdte a lapokat.

– Hé, ember! Bocs! Mágus. Mielőtt elnyerem az összes pénzed, árulj el nekem valamit!

– Egészséges önbizalommal vagy megáldva, de azért mondd!

– Miért lett Yndhryából gonosz Roothre?

– Azért, mert orgiára hívtam, de ő nem akart részt venni benne.

A sötét Roothre árnyékában – avagy a gonoszság félreértés kérdése

Távolban piroslott az ég alja. Baljós árnyékok bontakoztak ki a föld és a levegő határán.

– Jönnek! – mondta lihegve Dhirnaan, a barbár.

Yndhrya birodalma szélén hosszan kémlelte a tájat. Testhez álló fekete, bőrszerű ruhája kiemelte domborulatait. Hosszú, formás, izmos lábai ívelt csípőben végződtek, melyet egy fényes láncszemekből álló, hosszan felsliccelt szoknya, valamint egy vastag, ezüstös öv, csatján hatalmas mélyzöld kővel díszített. Nyakéke közepén hosszúkás zöld kőből készült medalion függött, melynek vége bársonyos keblei közé csúszott. Fejdísze egyszerű volt, közepén – harmadik szemként – rúnákkal díszített kristály vonzotta a tekinteteket. Ehhez társult hamvaszöldes bőre és égszínkék szeme. Lélegzetelállítóan szép volt, s bizony Dhirnaan szeme elhomályosult, sőt nyála is kicsordult, ahogy a meredező mellbimbókra nézett. Dhirnaan az életénél is jobban szerette Yndhryát. Bármit megtett volna érte. Annak ellenére, hogy nem egy fajhoz tartoztak, sorsuk megpecsételődött, amikor Yndhrya megmentette őt a haláltól. Akkor megfogadta, hogy hű lesz hozzá, ám ez sok lemondással járt. Nem iszogathatott többé a társaival, nem mehetett vissza a szülőfalujába, nem látogathatta meg az édesanyját és a testvéreit. Száműzött lett, akárcsak Yndhrya. De ezt a száműzetést egy nagy, boldog kalandnak fogta fel.

– Csak jöjjenek!

– Úrnőm, repülhetnél néha lassabban is, mert nem bírok olyan gyorsan futni.

– Jaj, Dhirnaan, igazán megtanulhatnál végre legalább szállni, ha már a teleportálás nem megy!

– Tudod, Úrnőm, én a közelharcban vagyok jó, s nem a varázslatokban.

Yndhrya keskeny, sötétzöld ajkain pajzán mosoly futott végig. Dhirnaan pontosan az a férfi volt, akire mindig is vágyott. Erős kezek, deltás felsőtest, feszes popó, izmos lábak. Néha ugyan ráfanyalodott egy-egy életére törő kalandorra – s persze ilyenkor Dhirnaan féltékenykedett –, de az ágyába csak és kizárólag Dhirnaan feküdhetett. Ő volt az, akiért érdemes volt megszegni a Roothrék egyik fő szabályát, mely szerint más faj képviselőjével nem keveredhet.

– Ez most kemény csata lesz!

– Majd meglátjuk.

– De Rhamdak is velük van.

– Itt az ideje egy elemi csapás varázslatnak.

– No, de Úrnőm, velem mi lesz? Olyan gyorsan nem tudok eltűnni innen.

– Majd teleportálunk.

– Csak azt ne! Úgy utálom! Az egész testem bizsereg tőle. Ilyet utoljára akkor éreztem, amikor gyerekként megcsókoltam egy elektromos angolnát. Le is bénult fél napra tőle a szám. – Rendben, üzenek Shinzhunghnak, de csak a kedvedért – nevetett Yndhrya.

– Akkor meleg utunk lesz!

– Látom, zokon vetted, hogy múltkor megpörkölte a gatyádat.

– Jöjjön csak, majd gyíkvacsorát készítek belőle!

Yndhrya fejéhez emelte kezeit, s fejdíszén a kristály világítani kezdett. Néhány perc múlva feltámadt a szél, majd hatalmas szárnycsapásokkal leereszkedett melléjük a vörös sárkány.

– Pattanj fel, mindjárt megyek én is!

Dhirnaan nekifutott, majd tíz méter megtétele után elrugaszkodott a földtől. Shingzhungh, aki addig fél szemmel a barbárt méregette, egyet oldalra lépett, s Dhirnaan nagy kiáltással, arccal a mellettük lévő bűzös mocsárba esett. A férfi nagy nehezen felült, morogván kiköpdöste a sarat a szájából, hosszú hajáról a hátára csöpögött a bűzös lé, és közben igyekezett a rátekeredett hínároktól is megszabadulni.

– Erre most nincs időnk!

A sárkány – aki úgy nézett, mintha mi sem történt volna – egy kevéske füstöt eregetett ki az orrlyukain. Kénytelen volt szót fogadni, pedig szívesen tovább bosszantotta volna Dhirnaant. A barbár a hátára pattant. Yndhrya a közelgő sereg felé fordult, kitárta hosszú karjait.

– Dluszt full! – harsogta.

Mialatt Shinzhungh a levegőbe emelkedett, hatalmas földrengés rázta meg a környéket. Mély szakadék keletkezett a birodalom határán.

– Ez egy darabig feltartja őket. Ha sikerült átkelni a szakadékon, akkor az Kindhorny vulkán tüzes lávafolyama fogadja őket, majd egy hideg forgószél. Ha eljutnak a folyóig, és átkelnének rajta, rögtön megárad, s sebes folyammá válik.

– Úrnőm, hallottad, amikor azt mondtam, Rhamdak is velük van?

– Hallottam. Ha az elemi csapásokat kivédi, az sokat elvesz az életenergiájából. Legyengül és nekem ez a célom. Siessünk, Trotianh vár minket.

– Én itt maradok…

– Nem, rád a várban van szükségem! És miután hazaértünk, fürödj meg!

– De tegnap már fürödtem!

– Hát fürdesz ma is!

– Még a végén beteg leszek a sok pancsolástól. Bezzeg otthon csak nagy alkalmak előtt fürödtünk.

– És hányszor volt ilyen nagy alkalom?

– Kétévente egyszer.

– Olyan sokszor?!

A vár – rejtelmes, sötét és hátborzongató – meredek sziklaorom tetején állt. Alatta nagy síkság terült el, melyen lidércek, zombik és sötét lelkek serege gyülekezett.

Trotianh fel-alá járkált már egy ideje. A két méter magas lidérc a legvakmerőbb kalandorokban is félelmet keltett. Sötét csuklyája alatt csak a két izzó szeme világított. Amikor Shinzhungh földet ért, rögtön a varázslónőhöz rohant. Néhány másodpercig Yndhryán felejtette a szemét, s még mielőtt Úrnője mellei lángra kaptak volna, beszélni kezdett.

– Összegyűjtöttem a sereget, úgy ahogy kérted.

– Remélem, nem darabonként, mint múltkor.

Dhirnaannak nem tetszett Trotianh nézése. Attól tartott ugyanis, ha Trotianh az Úrnőjére veti magát, Yndhryát lidércnyomás fogja kerülgetni, s ő ezt nem hagyhatta.

– Üdv, Trotianh, barátom! – mondta, és úgy hátba verte a lidércet, hogy annak feje a szemközti falnak koppant.

A lidérc csendesen felállt.

– Már éppen kérdezni akartam – folytatta a barbár – te is olyan sötét vagy, mint a ruhád?

A lidércnek több se kellett. Szemei felizzottak és éppen a férfinek rontott volna, amikor…

– Elég legyen! – kiáltott Yndhrya. – Dhirnaan, a dézsa víz a folyosó végén van, indulás!

– Muszáj?

– Igen, muszáj.

– De megint másfél centi hideg lesz a víz…

– Nem baj, legalább lehűti a kedélyedet.

– Mégsem hagyhatod, hogy…

– Shingzhungh, fűts alá!

A sárkány szót fogadott. Mély levegőt vett, majd hosszú lángnyelv csapott ki a szájából. Dhirnaan pedig hátsóját fogva, ordítva a fürdője irányába rohant.

– Gondoltam, a vizét melegíted fel – kacsintott egyet a varázslónő a sárkányra.

Shingzhungh ártatlan képet vágott, és elrugaszkodott a talajtól. Yndhrya pedig a sziklaorom szélére állt, s lenézett a seregre. Alant a síkságon már tudták, hegyibeszéd következik.

– Nolava lakói! Mint ahogy tudjátok, a Roothrék serege megközelítette birodalmunk határát. Számtalanszor támadtak meg minket, és sokszor vertünk vissza más ellenséges seregeket. Rengeteg kalandor tört az életünkre, de sosem jutottak el a várig. Ez a csata most más lesz, mint a többi. Erős harcosok és bölcs varázslók jönnek. Össze kell szednünk minden erőnket, mert most az otthonunk és a létünk a tét. Nem engedhetjük, hogy csak úgy betörjenek a birodalmunkba, és tönkretegyék mindazt, amiben élünk, amiben hiszünk! A Roothrék azért jönnek, hogy egytől-egyig kiirtsanak minket.  De mi ezt nem hagyjuk! Harcolnunk kell a végsőkig, és ha meg kell halnunk, hát boldogan tesszük! Ez…

– Úrnőm – lépett mellé halkan a lidérc – ne haragudj, hogy közbeszólok: egy kicsit mély a dekoltázsod. Zombi testőreid egyikének kiesett a szeme, a másiknak meg leesett a karja, én is mindjárt magamhoz nyúlok. Így nehéz lesz harcolni.

– Ne most, Trotianh!

Ismét az alant lévőkhöz fordult. Felemelte karjait, de ruhája túl szűk volt, felsőteste nemes része láthatóvá vált. Hatalmas robaj törte meg a csendet. A hadsereg térdre ereszkedett. A zombik sietve matatni kezdtek a földön. Nemsokára hangos veszekedés tört ki közöttük, mert nem tudták eldönteni, melyik ál kihez tartozik. Yndhryra meglepetten állt egy darabig, majd így szólt:

– Tudjátok, mit? Tegyétek azt, amit eddig!

– Trotianh, intézd el a bandát!

– Rendben. De mi lesz akkor az ellenséggel?

Yndhrya néha igencsak kilátástalannak érezte a helyzetét, mert folyton félreértették. A Roothréknél sem értették meg. Valaha tizenhárom Roothre (legfőbb fehér mágus), képviselte az univerzumot. Szigorú szabályok között éltek, nem szóltak bele a világok ügyeibe, a mágiát csak gyógyításra és jócselekedetekre használták. Yndhrya egy szép napos, pénteki napon, tizenharmadikként csatlakozott a Roothrékhoz. Kislány korában hallott valami sötét legendát a péntekről, meg a tizenhármas számról, de ez különösebben nem érdekelte. A csatlakozása után nagyon gyorsan fejlődött, boldog volt, hogy elérte azt, amire vágyott. Hosszú-hosszú idő elteltével, egy esős délután Rhamdak, a Roothrék szellemi vezére kopogtatott be hozzá.

Rhamdak beszéde akadozott, mert rengeteget csuklott. Abban az időben sokat emlegették őt is, meg a felmenőit is. Yndhrya annyit tudott kihámozni Rhamdak szavaiból, hogy ogriára, öngyilkos szeánszra hívják társai. A varázslónő éktelen haragra gerjedt – hiszen az egyik fő szabály az élet védelme volt – és egy mozdulattal csontvázzá varázsolta öt társát. Ezután száműzték. Yndhryának amúgy is elege volt a jóságból, a szabályokból. Fehér ruháját feketére cserélte, és Dhirnaannal Nolava bűzös mocsaraiba költözött. S mert ott ő volt az egyetlen nő, hamar Nolava uralkodója lett. Övé lett a fekete vár, melynek sötét folyosói árnyékokkal és húsevő növényekkel volt tele. A szobájában az üvegbúra alatt egy kicsi fehér virág emlékeztette egykori önmagára.

– Úgy értettem, hogy vegyétek elő a szokásos stratégiát.

– Máris, Úrnőm! – hajolt meg a lidérc, majd a sereghez fordult. – Elő a stratégiával!

Mindenki a hátsó zsebéhez nyúlt, s előhúzott egy kis, fekete könyvet „Stratégia” felirattal. Közben az ellenség egyre közeledett. Az elemi csapások jelentősen megtizedelték a Roothrék seregét. Rhamdaknak – ereje fogytán – már csak egy cél lebegett a szemei előtt: megölni Yndhryát. Legyengülve, s megfáradt embereitől követve, kiért a síkságra. A hatalmas sereg látványa úgy mellbe vágta, hogy fuldokolni kezdett. Miután hangos krákogására senki sem figyelt fel, felemelte a botját, gondolta varázsol egy utolsót, de rá sem hederítettek. Valami nem stimmelt ezzel a gonosz sereggel. Közelebb lopakodott.

– Ezek olvasnak! – kiáltott fel.

– Pszt! – szólt rá egy sötét lélek.

– Ti csaltok!

– Á, dehogy! Félreérted.

– Dehogynem! Látom ám, hogy puskáztok stratégiából!

– Igen, mert Trotianh ránk szólt.

– Tehát csaltok!

– Figyu! Tök uncsi ez a szerepjáték, meg különben is elegem van ebből a fantasyból vagy micsodából! Tudom, most az jön, hogy a varázsbotoddal varázsolsz egyet, a maradék sereged meg beledöngöl minket a földbe. Közben te a mocsárban kiengeded a gőzt, lekapcsolod a lidércfényt, meg Trotianht. Aztán felmész a várba, megküzdesz az árnyékokkal, meg a húsevő gazokkal. Shingzhunghnak befogod a száját, Dhirnaanból békát varázsolsz. Legvégül pedig betöröd Yndhrya búráját. Kár a gőzért, ember! Bocs! Mágus. Tudod, mit? Te és én inkább üljünk le pókerezni. Azért, mert én sötét lélek vagyok, még nem vagyok gonosz. Ez az egész háborúsdi annak a fantáziátlan Chiron Larknak az ötlete. Hadd essen csak le az álla, mint zombi barátaimnak. Hé, Dukna! Hozd a paklit!

Rhamdak felvonta a szemöldökét, majd leült az ellenségei közé. Úgyis régen kártyázott már. Az egyik lidérc osztani kezdte a lapokat.

– Hé, ember! Bocs! Mágus. Mielőtt elnyerem az összes pénzed, árulj el nekem valamit!

– Egészséges önbizalommal vagy megáldva, de azért mondd!

– Miért lett Yndhryából gonosz Roothre?

– Azért, mert orgiára hívtam, de ő nem akart részt venni benne.