Letaszítva
Sűrű pelyhekben esik a hó. Magányos nő siet a paplak előtt álló kivilágított betlehemhez. Ismerem őt egy ideje. Az elmúlt három évben itt tölti az utolsó perceket. Míg mások bent a város főterén pezsgővel, tűzijátékkal ünnepelve búcsúznak az óévtől, addig ő, Anna, gyertyát gyújt és imádkozik. Most is ezt teszi:
– Kérlek, Uram, segíts…
Barna, hullámos haja eltakarja arcát, s bár innen nem látni, ima közben könnyek peregnek le a selymes bőrén. Térden állva könyörög, majd elrebegi szokásos újévi fogadalmát:
– Uram, ha újból küldenél valakit, aki igazán szeretne engem, ígérem, boldoggá teszem és hűséges leszek hozzá…
Annának korábban volt egy vőlegénye, akit megcsalt, majd elhagyott. A férfi nem bírta elviselni mennyasszonya hűtlenségét, öngyilkos lett. Azóta Anna vezekel, ennek tíz éve már.
– Bocsásd meg vétkeimet…
Mindenki követ el hibát. Én megvédelek a rossz kapcsolatoktól.
Váratlanul ablak nyílik a szürke felhők között. Meleg fény áraszt el.
– Hagyd őt, eleget bűnhődött! – hallatszik fentről az ismerős mennydörgés.
Rendületlenül folytatom az utam Anna felé, hogy vállaira tegyem a kezem, s ezáltal ő ismét egy évre magányossá váljon. Talán várja is azt a hosszú, fekete, göndör hajú, jóképű idegent, aki különös módon ilyenkor mindig a paplak előtt sétál. Szeretek vele beszélgetni, olyan értelmes és intelligens. Olyan szép…
Hirtelen megjelenik előttem Mihály.
– Hagyd őt! – szól ellentmondást nem tűrő hangon.
– Jobb neki egyedül.
– Hallottad, eleget bűnhődött!
Teszek még egy lépést, ekkor Mihály felemeli kezét. A toronyóra közben elüti az éjfélt. A hangos durrogások közepette Anna feláll, leszegett fejjel hazaindul. Mellette éppen egy ismeretlen halad el, akivel összeütköznek. A jeges járda kicsúszik a lábuk alól és mindketten a hóba esnek. Felülnek, majd nehezen felállnak. Egymásba karolva totyognak el a lesózott útig. A férfi Annára mosolyog. Csendesen beszélgetni kezdenek, belefeledkezve a pillanat varázsába.
Kitárom szárnyaim, s az ég felé fordulok:
– Úgyis megszegi fogadalmát, mint a legtöbb ember.
– Ezúttal nem – hallatszik ismét fentről a mennydörgés.
Behunyom a szemem, hagyom, hogy a meleg minden porcikámat átjárja.
– Elkéstél – mondja Mihály. Tekintete testvéri szeretetet sugároz, érzem.
– Igen. Meglátjuk, betartja-e az ígéretét.
– Úgy lesz – felel. Hangtalanul a magasba emelkedik, majd eltűnik a bezáródó ablak mögött.
Sűrű pelyhekben esik a hó. Bukott angyalként magányosan járok az emberek között. Néha visszavágyom még a fénybe, néha hiányzik a béke. Talán egyszer az én vezeklésem is véget ér. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
